Washington, napjainkban
Egy átlagos iskolai napon egy új diák érkezett az egyik végzős osztályba. Elena kedves, mosolygós lány. A bemutatkozása után épp helyet szándékozott foglalni, amikor az egyik osztálytársa odasúgott neki:
- Szia! A nevem Rosemari ...és az ott Ayna helye. Bölcsebb lenne, ha máshová ülnél le.
- Üdv! ...de most nincs itt. Amit nem lát az nem fáj neki. - Suttogott vissza, s leült. A vörös hajú lány meglepetten elfordította a fejét:
- Te tudod...
***
Napok teltek el. Az egyik nap folyamán, Elena síri csendre lett figyelmes. Valaki jött a folyosón. A diákok halkan sugdolózni kezdtek. Elena messzebb kiszúrt valakit. Egy hosszú, hófehér hajú lányt. Nagyon különbözött a többi diáktól: a viselkedése, az öltözete... A fiúk nyál csorgatva néztek utána. De egyiknek se volt bátorsága megszólítani.
- Biztos ő lenne a suli szépe... - Jegyezte meg Elena.
A szünet után hiába szedte a lábait, már nem tudott vissza ülni a helyére. Az a lány ült ott, akit korábban megpillantott a folyosón. A cuccait az asztal szélén találta. Elena nem lett mérges, hisz tudta más helyét foglalta el. Kedvesen közeledett felé:
- Szia! Szóval, te lennél Ayna.
- Talált.
- Üdv, én Elena vagyok! Új osztálytárs.
- Ki a halált érdekel...
Elena nyelt egyet s rögvest a gondolataiba mélyedt:
„ - Nem csak hajszíne hideg, de még a szíve is... Félelmetes ez a lány!” - majd összeszedte a bátorságát, hátha megszánja - Esetleg, leülhetek melléd?
- Nem!
Elena kénytelen volt, más helyet keresni magának:
„ - Ez a lány rosszabb, mint hittem...”
- A padtársam hiányzik – szólalt meg mögötte Rose – Ide leülhetsz, ha nem szeretnél elől ülni.
- Köszönöm, kedves tőled!
Ayna szemmel láthatóan nagy figyelmet arat a jelenlétével. A fiúk változatlanul tartották tőle a tisztes távolságot. Mindegyik csak távolabbról méregette. Elena nem értette miért:
„- Ki ez a lány? Miért tartanak tőle?"
Ahogy jobban szemügyre vette a tanárait, még ők is távolság tartóak voltak Aynával szemben. Hiába öltözködött kihívóan, beszélt illetlenül, aludt az órákon... Úgy tettek mintha ott se lenne. A lányra nem szólt rá senki. Gyakorlatilag azt csinált, amit akart.
***
Alig egy hét elteltével, megint bővült az osztály létszáma. Egy jó képű szőke herceggel. A suliban Elena is már az első pillanatban beleszeretett. Ayna erről lemaradt, mivel elkésett az első órákról. De az is lehetséges, hogy úgy döntött ma se jön iskolába. Elenának ez időben sikerült közelebb kerülnie az új fiúhoz. Annyira, hogy padtársak lettek. Ez neki bőven elég volt ahhoz, hogy lelkesen megtervezze a továbbiakat:
„- Eddig minden szép és jó! Már csak egy közös program kellene...”
- majd lassan közelebb hajolt a padtársához - Mond csak...
A fiú figyelme valaki másra terelődött. Elena nem folytatta. A rideg osztálytárs köszönés nélkül toppant be, s ült le a helyére. Meg se fordult a gondolataiban, hogy elnézést kérjen a késésért vagy az óra megzavarásáért. Elena úgy látta, hogy a kiszemeltjét Ayna jobban érdekelte, mint amit mondani szeretett volna neki. A fiú le se tudta venni a tekintetét a leghátsó sorban üldögélő lányról:
- Milyen gyönyörű! Van barátja?
- Nem tudom. Annyira még nem ismerem... - fordította el a fejét csalódottan.
- Amúgy mit akartál mondani?
- Semmit.... Felejtsd el...
Az óra után az egyik osztálytársuk, Toma hangjától harsogott az iskola folyosója:
- Főnök! Főnök!
Elena erre felfigyelt. Toma oda futott Aynához. Váltottak pár szót, s a lány elment. Elena nem értette mi volt ez a jelenet, ahogy azt se, Aynát miért főnöközi le:
"- Ez nagyon furcsa volt..."
A fiú nem mozdult onnét. Csak állt és nézett. Elenának fel se tűnt, hogy őt figyeli. Kivéve a többi diáklányt, akik rajonganak a fiúért.
Rövidesen, ugyanezen a helyszínen egy újabb jelenet játszódott le: Az új fiú lassan oda ballagott hozzá, mint akit zavar valami és megszeretné osztani vele. Elena ebből a beszélgetésből se hallott semmit:
- Te jársz avval a hófehér hajú csajjal?
- Nem.
- Akkor kopj le róla!
- Nem tudok.
- Jól van, akkor a suli után segítek neked ebben!
- Állok elébe! - Bólintott, s a két fiú ellenkező irányban távozott. Elena azon elmélkedett, hogy a korábbi iskolájában is így viselkedtek-e a fiúk. Az emlékeiben úgy derengett, hogy a fiúknál és a lányoknál ez a viselkedés megszokott lehet. Addig nincs semmi baj, amíg két ember egymással megtudja beszélni a dolgokat.
Elena a tanítás után még az iskola folyosóján tartózkodott és az orrát lógatta. Más diákok ilyen időben szakkörökön és korrepetáláson vesznek részt.
- Lányok, gyertek! Toma és az új fiú az udvaron verekednek!
Elena elcsodálkozott. Ha eddig nem találta, most már tudja hol keresse:
- ...ebben az iskolában nem fogok unatkozni. - Követte sietve a többieket, a verekedés helyszínére.
Amint odaért, nem egy primitív jelenet tanúja volt. A két fiú nem verekedett, hanem harcolt egymással. Mint akik már jó ideje űzik a sportot. Körülöttük a szemtanúk hangosan szurkoltak nekik. Voltak akik nem tudták letenni a mobiljukat és fényképezőgépüket. Minden egyes mozdulatot megakartak örökíteni. A kettejük harca már a végéhez közeledett. Végül Toma maradt talpon. A győztest gyorsan tapsolva körbevették és megveregették a vállát.
Mindenki Toma győzelmében hitt. Senkit se lepett meg, hogy Jacob alul maradt. Toma amint kiszúrta Elenát, céltudatosan odament hozzá:
- Szia! Lennél a barátnőm?
- Nem.
- Miért?
- Nem jönnek be a felvágós fiúk...
- Nem is vagyok olyan.
- Persze... de azért az új osztálytársunkat, nem kellett volna megalázni, ennyi ember előtt.
- Csak azt kapta, amit kért. Majd még kereslek. Szia!
- Szia! - Búcsúzott el a lányt.
Rosemari lassan odaballagott a lányhoz:
- Szerencsésnek mondhatod magad, mert Toma a sulinkban a legnépszerűbb srác. Sok versenyt nyert. Jacob jobban tenné, ha nem kakaskodna – mesélte a vörös hajú lány. Elena értetlenkedve pislogott:
- Kakaskodott? De miért?
- Ayna miatt. Jacob féltékeny lett Tomára.
- Értem... - sóhajtott Elena. Rose rögvest gyanakodni kezdett:
- Ugye nem a lúzerekre buksz?
Elena nem akarta bevonni osztálytársnőjét a szívügyébe:
- Nem értem mire gondolsz... Nekem egyik se tűnik annak...
Rose szája a füléig ért, s lassan tovább állt.
Az idő egyre hűvösebbé vált és már kezdett sötétebb lenni. Ayna lemaradt az eseményről. Épp a cuccaiért ment vissza az iskolába amikor a legyőzött szőke fiút az iskola udvarában találta. Jacob mozdulatlanul feküdt. Ayna közelebb lépett hozzá és azon vacillált beleavatkozzon a dolgába vagy sem. Végül rákiáltott:
- Kelj már fel, nem otthon vagy!
A fiú riadtan felült:
- Te vagy az?
- Ki más?
Jacob lassan felkelt s leporolta magát:
- Köszönöm, ha nem ébresztesz fel, kitudja meddig feküdtem volna ide kint. Hogy-hogy még itt vagy?
- Végeztek az edzőterem felújításával és a továbbiakról beszélnem kellett a tanárokkal.
- Nem néztem ki belőled, hogy te ennyire szorgalmas vagy. Bár elég sokat késel.
- Nem szorgalom, hanem kötelesség. Én vettem át a bátyám helyét. Persze, hogy kések. Ki az a hülye aki egész nap a suliban dekkolna? Én mára itt végeztem. Viszlát holnap!
Jacob a lány után nézett:
„- Ayna tényleg az a lány, akiről a többiek meséltek? Igaz, könnyebb ítélkezni, mint időt szakítani a másikra és megismerni...”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése