Reggel olyasmiben volt részem, amiben eddig még soha. Békával együtt mentünk reggelizni. Nem rohant el, nem ült át hirtelen egy másik asztalhoz. Ott ült mellettem és nem mozdult. Dina amint meglátott minket, rögvest ledobta magát közénk. Ő is csodálta e pillanatot:
– Jó reggelt Béka, mi ez nyugalom?
Béka reflexszerűen válaszolt:
– Spórolok az energiámmal. Az energikus ugrálást estére tartogatom.
Én legszívesebben elröhögtem volna magam, szerencsére sikerült visszatartanom. Egy kedves és megértő mosollyal az arcomon díjaztam a hallottakat.
Béka a szünetben is velünk tartott. Állandóan a nővéréről mesélt nekünk és a barátnőiről. Hol van? Nem látom. Egyáltalán ide jár, ebbe a suliba? Körbenéztem. Próbáltam a jelenlévők között, a leírtak alapján valami hasonlóságot találni, hátha...
– Mit bámészkodsz Maya?
Egyetlen egy olyan csajt se láttam, aki egy kicsit is hasonlítana Békára.
Dina még mindig kérdőn nézett rám. Én így szóltam:
– Csak a koncert járt a fejemben.
Béka felnevetett:
– Kinek nem? A stréber szüzek kivételével minden csaj ott lesz. Na meg az a kettő, akit tegnap elkaptak.
– Igen, Dinával tanúi voltunk annak a beszélgetésnek – sóhajtottam. Még mindig nem értem. Miért kell ekkora dobra verni? Mindenkinek jogában áll, egy kicsit szabadnak lenni. Szerintem ez a bentlakásos iskolákra is igaz.
***
Eljött a várva várt este. Békával felöltöztünk. Amint végeztem, arra lettem figyelmes, a zöld hajú csaj le se akarja venni rólam a szemeit. Túl öltöztem? Szerencsére, valami más volt, ami nem tetszett neki:
– Így jössz? – kérdezte döbbenten, s kihúzta az íróasztalnál a széket:
– Ülj le.
Rendben, leültem, és bevallom egy kicsit féltem. Remélem, nem akar szörnyeteget csinálni belőlem.
Végül amint elkészült a sminkemmel, a tükörbe nézve tetszett a látvány:
– Köszönöm, sokat segítettél.
A suli udvaron a sötétben találkoztunk Dinával, ahogy azt már korábban megbeszéltük. Béka az ő társaságának hála, gazdagodott egy újabb biztonságos útvonallal.
Az utca sötét és félelmetes volt. Nagyon sokan járkáltak.
– Maradjunk együtt, mindjárt odaérünk – mondta halkan nekünk Dina. Miért suttog? Mitől fél? Nem értem…
Béka egyszer csak futásnak eredt, mi pedig lestünk utána:
– Jé, Béka beindult. Mond Maya, nem azt mondtam az előbb…?
– De – vágtam rá türelmetlenül.
Majd láttam, egyesen egy csapat nagyon durva külsejű csajokhoz futott oda:
– Szerinted melyik a nővére?
Dina olyan könnyen válaszolt, mintha tudta volna:
– A hosszú fekete hajú.
Igen, igaza volt. Ahogy odaértünk, a fekete démon fogadott minket elsőként:
– Jó estét, a nevem Roxan Blair. A húgom Lola, sokat mesélt rólatok. Te vagy Maya, a szobatársa, igaz?
Amint rám nézet, engem azonnal kirázott a hideg. Nagyon vagány a csaj, ahogy a barátnői is.
– Szia, igen, én volnék.
Roxan végig mért:
– Nem vagy valami tüzes. Pedig azt hallottam, egyforma a zeneízlésünk.
Hát igen, én is így érzem. Eléggé visszafogott vagyok, még a gönceim is erről árulkodnak.
– Sebaj, majd rásegítünk – tette hozzá. Egy pillanatra el se akartam hinni. Mostantól közéjük tartozom? Értsem úgy, hogy felvettek?
Amint magamhoz tértem, vissza a földre, máris futhattam utánuk. Úgy lemaradtam...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése