A pince tele volt „vadállatokkal”...persze, ha szabad ilyet mondanom. Minden második fickó úgy méregetett, mint egy darab húst.
A kék hajú csaj megragadta a kezem, s egyenesen behúzott a lány WC-be.
– Szia, bocsi, de annyira siettem... A nevem Evolet. Roxánnal járok egy osztályba és még szobatársak is vagyunk. Geniát bizonyára ismered.
Ő a másik a csaj abból a bizonyos „bandából” akit említett, őt persze látásból ismerem:
– Igen, osztálytársak vagyunk. Dina szobatársa.
Genia elégedetten bólintott:
– Helyes, képben van. Na, hol a rongy?
Részemről innentől képszakadás. Milyen rongy?
Roxan kivett a táskájából néhány göncöt:
– Lola azt mondta, egy a méretünk. Ezt vedd fel, különben odakint fél percen belül felfalnak.
Nem kellett kétszer mondania. Ha tudtam volna, akkor simán kiszöktem volna a suliból, csakhogy valami jobb ruhát vegyek magamnak erre az alkalomra.
Elkészültem. Teljesen mássá lettem. Biztos, hogy jó úton haladok? Ez az én utam? Most már itt vagyok, ezekkel a csajokkal. Hagyom, hadd sodorjon az ár. Lássuk, hogyan alakul az este.
Dina kint az ajtó mögött szobrozott, amint meglátott fel se akart ismerni:
– Maya? Te vagy az? Ha a séródat is megváltoztatták volna, tuti nem ismerlek fel.
Kicsit zavarban voltam:
– Lehet ezek után, rövidesen még arra is sor kerül...
Dina rám vigyorgott:
– Kezdesz ráérezni az ízére, mi?
Én csak egy helyben álltam előtte és pislogtam:
– Fogalmam sincs milyen ízt kellene éreznem...
Egyszer csak azt éreztem, valaki meglök hátulról. Lola volt:
– Haladjatok, kérlek, kijönnénk mi is.
Ahogy mentünk tovább a pincében, éreztem, már másképp néznek rám. Geniával, a punk csajjal az élen, előre törekedtünk a színpad felé.
Remek időzítés, mivel a pince hirtelen elsötétült. Nagy lett a csend.
A zenekar belekezdett s színes fények cikáztak mindenütt.
Dina máris kiszúrta magának az énekest, aki még rappelt is. Valahogy sejtettem, hogy így lesz.
A fickók mind helyesek. Nekem a gitáros nyerte el a tetszésem, aki olykor metál stílusban énekelt. Jó hangja van, és olyan jóképű... Pont az én esetem.
Most gondoljatok bele. Mindenki körülöttem tombol, egyedül én állok a színpad előtt, aki egy helyben áll és csak nézi a kiszemelt áldozatát.
Mélyen a gondolatimban merengve, csak ezt a kérdést hajtogattam magamban: vajon lesz bátorságom odamenni hozzá beszélgetni?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése