2.„Rejtőzz a nép közé, válj eggyé a tömeggel!”
3.„Soha ne sodord veszélybe a Testvériséget!”
Ezek a tételek az Assassinok mindennapi életét, és a "tökéletes békéért" folytatott harcukat egyaránt áthatotta. Kötelességüket stratégiai gyilkosságok segítségével teljesítették, azt remélve, hogy egyetlen ember megölése ezrek megváltásához vezethet. Úgy hitték, azok nevében cselekszenek, akiknek nincsenek meg a képességei, erőforrásai, vagy tudása ahhoz, hogy felszólaljanak a hatalmukkal visszaélők ellen.
Kétféleképpen lehetett bekerülni a rendbe: beleszületni, vagy toborzás során. Az Assassinok egész életükben a gyilkolást gyakorolták. Figyelniük kell környezetüket, és előre kell tervezniük.
Hiába segítették az elesetteket, a lakosság félt az Assassinoktól, főleg azok módszereitől. Nyilvánosság előtt öltek-majd árnyékként tűntek el...
-NEM! ERESSZ! ADRIEN! NE...NEE!
Sikítoztam, ficánkoltam, bőgtem, ordítoztam, ahogy csak a torkomon kifért. Az erdő zengett, a hangom rekedni kezdett, erős fájdalom hasított a torkomba minden egyes erőltetett szónál. Eljött az a pillanat, amikor a hang megszűnt. Folytatni próbáltam, de nem tudtam.
Tehetetlenné váltam, minden erőfeszítésem ellenére csak komótos léptekkel távolodtak tőlem. Rám sem pillantottak, még csak egy apró másodpercre sem. Utolsó próbálkozásomat is megtettem, egy hirtelen szabadulási kísérlettel. Sikertelenül, mint ahogy az ezelőttiek is. Elengedtem magam és végignéztem, ahogy az erdei úton eltűnnek a fák között. Feladtam.
Eltűntek. Talán örökre. És én nem tudtam megakadályozni. Gyenge voltam, ahogy évekkel ezelőtt is. A dolgok kezdődtek elölről. Alig emlékszem már arra a napra. Ha az emlékeim homályosak is, fel tudom idézni. Rég volt már, mikor tönkretették az életem. Mikor mindenem elvették.
9 évvel ezelőtt...
Pontosan ezen a napon voltam két éves. Éppen menni készültünk. Anyám a kanapén ült, és mosoly kíséretében minden lépésünket figyelte. Édesapám óvatos, lassú mozdulatokkal lehajolt hozzám, és rám adta az apró cipőmet. Erős karjába kapaszkodtam, kis kezemmel belemarkoltam a ruhájába. Folyamatosan csak mosolyogtam rá. Mikor végzett, a szemembe nézett, és száját egy lágy, édes mosolyra húzta.
Ezzel valamit sugallt felém, amit még akkor, kislányként is fel tudtam fogni. Vigyáz rám. Bármi van, vigyáz rám. Nem tudtam, miért olyan különleges az apám. Volt benne valami, ami nem volt átlagos. Még a mai napig sem vagyok ezzel tisztában. És már nem is leszek, soha.
Hirtelen történt valami. Egy hangos robbanás. A következő pillanatban láttam, hogy a falon egy hatalmas lyuk tátong, és a kint lévő tető lángokba borult. Apa a testével védett engem a befele hulló törmeléktől. Édesanyám leesett a kanapéról. Fel sem fogtam, mi történik körülöttem. Azt hittem, ez egy elkezdődő "játék" lesz. Kicsi voltam és naiv. A vörösen izzó, melegséget árasztó lángok kezdtek bekúszni a falon tátongó lyukon. Hallottam a falakon kívülről hatalmas dördüléseket,robbanásokat,sikolyokat és segítségkérő ordításokat. Fogalmam sem volt mindarról, ami éppen történik.
Apa a kezével nekitámaszkodott a nehéz ajtónak, és kitolta. A hirtelen ideszűrődő fény mindkettőnket elvakított. Amikor visszatért a látásunk, anya a földön fekünk. Foltok voltak körülötte. Nem értettem a helyzetet. Nem értettem, mi a baja anyának. Kislányos hangon felkiáltottam, hogy anya. Nem kaptam választ.
Apa a kezével nekitámaszkodott a nehéz ajtónak, és kitolta. A hirtelen ideszűrődő fény mindkettőnket elvakított. Amikor visszatért a látásunk, anya a földön fekünk. Foltok voltak körülötte. Nem értettem a helyzetet. Nem értettem, mi a baja anyának. Kislányos hangon felkiáltottam, hogy anya. Nem kaptam választ.
Elkezdtem szedni a lábaimat, azt hittem, hogy azért szól, mert nemsoká lejár a számolás, és én még nem bújtam el. Leszaladtam a város felé. Elég távol kerültem a vártól. Egy dördülő hangot hallottam a hátam mögül, de rá se hederítettem. Egy hosszú lépcsősoron kúsztam le a házak közé. Emberek rohangáltak ordítozva fel-alá. Mindenhol katonák voltak. Házak égtek és mozdulatlanul fekvő emberek voltak mindenfelé. Megijedtem. A legközelebbi ház felé futottam. Leültem a ház mellé.
Babráltam a kezeimet. Csörgő lépteket hallottam a fal mögül. Közeledett felém. Felismertem azt a hangot: a páncélos idegen volt. Félni kezdtem. Abban reménykedtem, hogy apa megkeres. Hallottam, hogy az az ember engem hívogat. Nem mentem, csak néma csöndben ültem a fal mellett.
A csörgő léptek csak egyre közelebb érkeztek. A fiú felemelt a földről, és elindult a ház melletti bokros kiskert felé. A léptek már ott voltak a sarkon. Beszalad velem a kertbe és leült a bokrok közé.
Erősen magához ölelt, és csitítgatott. Az kis utcában megláttam azt a katonát, aki a várban is ott volt. Hirtelen belém fagyott a sírás, néma csendben, meredtem néztem az ott álló férfit. Még mindig engem szólongatott. Pásztázta a szemével a környezetet, hátha meglát. Mi egyre jobban csak lelapultunk a bokrok között.
Ott már nem volt senki. Még egyszer visszanéztünk a városra. Az emberek hangja idáig hallatszott. Firenze lángokba borult. Elindultunk. Nem tudtam merre visz engem...de hagytam magam.
1520.05.14.-A nap, mely alatt romba dőlt az életem. De...elkezdődött egy másik. A fiú, ki megmentette az életem...ő volt Adrien. Teltek a napok, hetek, hónapok, évek. Felnőttünk. Együtt.
Ültünk a puha fűben, már vagy tíz perce. A nyugalom, mely betöltötte a teret körülöttünk. A madarak hangja és az óvatosan lökdöső szél. És Adrien. A nap tükröződött a szemeiben. Vonzotta a tekintetem. Beszélt hozzám. Minden egyes mondatát a szívembe véstem.
-Igen, emlékszem. -válaszoltam neki, a tekintetem rászegezve.
-Most én is adok neked valamit.
-Mit? -néztem rá kérdően, hiszen semmi sem volt a kezében.
-Az életem. Mindig melletted leszek és vigyázni fogok rád. Bármi legyen is.
-Miért mondod ezt? -néztem rá naiv kislány módjára. -Hiszen én semmit sem tettem érted.
-De tettél. Itt vagy. Szebbé tetted az életem. És remélem egyszer én is szebbé tehetem a tiédet.
Egy tompa, kopogó hangot hallottam a háttérben. Először nem is figyeltem rá. Aztán egyre hangosabbá vált. Hátra fordultam. Egy fehér lovat láttam, rajta egy elegáns férfivel és egy velem egykorú lánnyal. Mellettük pedig egy páncélos katonával. Ismerős volt számomra az a páncél. Nem tudtam honnan, de mint ha már láttam volna.
Kapaszkodtam Adrien pulóverébe. Nem tudtam, kik ezek az emberek és mit akarnak tőlünk. Egyáltalán nem voltak szimpatikusak. A férfi, aki a lovon ült, biztosan nemesi családból származott. A katona... az az arc. Láttam már valahol. Megvan...kilenc éve...te voltál az...
-Adrien. Adrien Orelov? -kérdezte Adrient.
-Mit akar? -kérdezett vissza komoly hangon a fiú.
-Behívták önt a katonák közé. Azért jöttünk, hogy elvigyük magát. Kiadták a parancsot, mi pedig teljesítjük. Tehát Orelov úr, kérem jöjjön velünk.
-Mi lesz, ha nem megyek? -ennél a mondatnál Adrien megfogta a kezem. Ezzel sugallni akarta felém, hogy nem megy sehová.
-Kérem, ne ellenkezzen. Jobban jár, ha velünk tart.
-Sehová sem megyek!
Erre a katona elindult Adrien felé. Amint ideért, nehéz, vaspáncéllal fedett kezét a magasba emelte. Lendített egyet, amire Adrien engem hátra lökött és kihajolt az ütés elől. A következő pillanatban a páncélos előrántott egy fegyvert, és azzal vágta fejbe Adrient, aki azonnal elájult.
Egy hatalmasat sikoltottam. Remegtem és zihálni kezdtem. Hallottam, ahogy a ház ajtaja nyílik, és Adrien édesanyja, Eveline lép ki az ajtón.
-Mégis mit csinálnak? Kik maguk? TEGYÉK LE A FIAMAT! -szalad oda mellém.
-Hölgyem! Maradjon ott. Nem szeretnénk bántani önt!
Erre Eveline nem szólt semmit. Nem lépett semmit.
-Eveline! Tegyél valamit! Ne hagyd, hogy elvigyék! NE HAGYD! -rángattam a ruháját.
-Nem tehetek semmit. -lábadt könnybe a szeme. -Ha bármi történik, ezek az emberek megölnek engem. Vagy akár mindkettőnket...
És eljött az a pillanat, amikor ténylegesen tehetetlenné váltam. Bármit is akartam, nem tudtam segíteni. Nem tudtam megmenteni...
1529.07.16. A nap, mikor végleg elvették mindenem. Egy nap, mely lelkembe égett. Forró pecsétjét, melyen egy dátum volt, szívembe nyomta. Fájdalmas évek következtek...
Imádom <3 *Picilány*
VálaszTörlés